Rudabánya

A csaknem 3.100 lakosú nagyközségről az első írásos emlék 1299-ből származik, de a település jóval régebbi, egyike az ország legősibb bányahelyeinek. Rezet, ólmot, ezüstöt, és mindenekelőtt vasat rejtett itt a föld mélye, ahonnan évszázadokon át bányászták.

A település neve az ószláv ruda, azaz érc, vasérc szóból származik, középkori jelentőségét bizonyítja, hogy 1350 körül bányavárosi kiváltságokat kapott, egyike volt a hét felső-magyarországi bányavárosnak. A XVI. században a török veszély és a csökkenő érckészletek hatására elvesztette városi rangját, ezután több mint három évszázadig nem folyt jelentősebb bányászkodás a környéken.

Az érctermelés 1880-ban indult újra, és ezzel egy időben vett lendületet a község fejlődése is. Az itteni vasércbányászat jelentősége Trianon után nőtt meg azzal, hogy itt működött hazánk egyetlen vasércbányája egészen 1985-ig.

Bányászattörténeti Múzeum 

Az utolsó csille szenet 2004 októberében hozták fel Lyukóbánya aknáiból, s ezzel hatvanhat éves termelőmunka fejeződött be. A Borsodban bezárt bányák korábban összesen csaknem 30 ezer embert foglalkoztattak; a lyukói - bezárása előtt - a térség egyetlen még működő, meghatározó jelentőségű mélyművelésű bányája volt, amely fénykorában mintegy két és fél ezer bányásznak adott munkát.

A Bányászattörténeti Múzeum megőrzi az utókornak a hagyományokat. Sajnos mérhetetlen mennyiségű és minőségű értéknek veszett nyoma napjainkra, de még mindig léteznek alapvető műtárgyak, szerszámok, eszközök, relikviák, amelyeket meg kell menteni a jövő generációjának.

A rudabányai Bányászattörténeti Múzeum az egykori Érc- és Ásványbányászati Múzeum telephelyén valósult meg. A kiállítás anyagát a bányásztársadalom által felajánlott tárgyakból, és a megmaradt műszaki eszközökből gyűjtötték össze.