Museum Hallstatt

Hallstatt egy csöppnyi ausztriai barokk kisváros, amelynek neve a kelta hagyományok szerint "a só helye". Lakosainak száma 1.000 fő körül van, ami a hely szűke miatt lényegében évek óta nem is változik.

Az elmúlt századokban a főtértől északra és délre, a tóparttal párhuzamosan terjeszkedett a város, mígnem elérte mai kiterjedését. A tipikus hallstatti ház feltűnően keskeny és magas, a Salzberg és a Hallstatti-tó szorításában rendelkezésre álló csekély beépíthető területet így tudták maximálisan kihasználni a helyiek ősei. A házak dongaboltozatos földszinti részét terméskőből húzták fel, s erre kerültek a favázas technikával kialakított emeletek.

A területen a bronzkortól, az i. e. 13. századtól folyamatos a sókitermelés, de ismertek a környékről előkerült, ötezer éves sófejtő kőbalták is.

A tényleges sóbányászat a késő bronzkorban vette kezdetét, a rézbányászat mintájára fejtőaknák kialakításával, de kevéssel később a kitermelés leállt. Az i. e. 8. században indult újra, ezúttal egyszintű tárórendszer kiépítésével. A Hallstatt feletti Salzbergen ("Só-hegy") mindkét technika nyomait feltárták. Ez utóbbi, késő bronzkori - kora vaskori ipari technikát kifejlesztő, az i. e. 750-450 között élt népesség több mint ezer sírt tartalmazó temetőjét fedezték fel 1846-ban Hallstatt mellett. A sírokból számos helyi kézművestermék és máshonnan származó iparcikk került elő.

E népesség lett később névadója az egyik legkiterjedtebb régészeti kultúrának, a hallstattinak. A kultúrkör Nyugat-Franciaországtól a Dunántúlig terjedt, az urnamezős kultúrából fejlődött ki és elsőként használt nagy számban vasfegyvereket és vaseszközöket.

A Római Birodalom fennhatósága alatt tovább folyt a sókitermelés, s ekkor jött létre az első település a Hallstatt melletti Echtern-völgyben.

A középkor korai évszázadaiban a sóbányászat szünetelt, s csak a 14. században indult újra, de gazdaságtörténeti jelentőségét bizonyítja az első ízben 1305-ben említett Hallstatt város nevének etimológiája is (nyugati germán hal "só" és ófelnémet stat "város"). A só kitermelésének joga ebben az évben szállt át a trauenkircheni kolostorról a Habsburg Birodalomra, s 1311-ben Hallstatt vásártartási jogot kapott.

A sóbányász-települések lakói közül kerültek ki azok a sajátos előjoggal rendelkező sóelőkészítő (Salzfertiger) polgárok, akik feladata a kősó szárítása, csomagolása és kereskedelmi forgalomba bocsátása volt. Fényűző házaik (Salzfertigerhäuser) ma is megtekinthetőek Hallstatt és Bad Ischl városában.

Kezdetben a kitermelés jogát helyi polgároknak adták ki árendába, 1524-től azonban az osztrák korona bánya- és erdőügyi referatúrája közvetlen felügyeletet gyakorolt a Hallstatt környéki sóbányászat felett.

1750-ben tűzvész pusztította el Hallstatt városának nagy részét, amelyet ezt követően késő barokk stílusban építettek újjá.

A 19. század elején, a napóleoni háborúk időszakában soha nem látott konjunktúrája volt a sókitermelésnek, azt követően azonban a só kereskedelmi értéke rohamszerűen csökkent. Annak ellenére, hogy a hallstattiak a termelékenység érdekében a 19-20. század folyamán kiaknázták koruk technikai újdonságait - a tüzeléshez szükséges szén, illetve a só szállítására vasútvonal épült, a lepárlást villamosították stb. -, 1965-ben az utolsó sólepárló üzem is bezárt. A sóbányák - korunk igényeihez igazodva modern technikai berendezésekkel, ennél fogva kis személyzettel - ma is üzemelnek.

Salzkammergut Hallstatt-Dachsteini kultúrtája Ausztria 1997 óta világörökségi védelmet élvező alpesi térsége.

Könyvek Hallstattról és a bronzkori Hallstatti kultúráról