Marengo: Csata és csirke

Az első itáliai hadjárat (1796-1797) már történelem volt. Napóleon, aki az angol flotta abukiri győzelmét követően az egyiptomi hadjáratot be sem fejezve sietve visszatértFranciaországba, saját hatalmának megszilárdítását tartotta elsőrendű fontosságúnak. Amikor 1799 Brumaire 18-a (november 9-e) után a direktórium helyébe három konzul - Sieyes, Roger-Ducot és Bonaparte - uralma lépett, gyakorlatilag Napóleon, az első konzul kezében volt minden hatalom.

Hatalom a békéért - ezt kívánta a francia nép és ebben egyetértettek a konzulok is. Ahhoz azonban, hogy békét lehessen kötni, előbb vissza kell hódítani Itáliát - vélekedett Napóleon, aki végtére is ezért hagyta ott "szökevény" módjára egyiptomi hadseregét. Itáliához különben is jó emlékek fűzték őt. "Az olasz hadjáratban mutatta ki legjobban a nagyságát. Akkor hős volt, most csak császár" - mondta róla évekkel később Lassalle tábornok.

Nepóleon tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. 1800 márciusában ugyanis Melas osztrák tábornok megtisztította Piemontot, Lombardiát, egész Felső-Itáliát és felszabadította a svájci alpesi szorosokat. Az első konzul ezért azt tervezte, hogy meglepetésszerűen betör Lombardiába és a nagy létszámú osztrák sereg háta mögé kerül.

Ehhez azonban az kellett, hogy - megismételve Hannibál legendás haditettét - seregével átkeljen az Alpokon. Az elhatározást gyorsan tett követte és március 15-én megkezdődött a 40 ezer főnyi francia hadsereg átkelése, zömével a Szent Bernát hágón, Martignyból Aostába. És amire kevesen számítottak: május 27-én a francia hadsereg - sikeresen megbirkózva az embertelen körülményekkel - kilépett a védtelen lombard síkságra!

Napóleon valóban úgy csapott le Itáliára, mint a villám és máról holnapra megszerezte a stratégiai előnyt az osztrák hadsereggel szemben. Június 2-án már bevonult Milánóba (korainak bizonyult a Te Deum, amelyet Puccini Tosca című operájának első felvonása idéz), amikor Melas azt hitte róla, hogy még Párizsban van.

A meglepetés tehát sikerült, de még meg kellett vernie Melast, aki a San Giuliano és Marengo falu közötti széles síkságon vonta össze seregét, hogy áttörje a francia had centrumát.

1800. június 14-én hajnalban megkezdődött az ütközet, amely hivatva volt eldönteni Itália, Ausztria, Franciaország - és végső soron egész Európa sorsát.

Az erőviszonyok mindenképpen az osztrákoknak kedveztek: Melas 45 ezer katonájával szemben Napóleonnak már csak 23 ezer katonája volt, száz osztrák ágyú tüzelését csak tizenöt francia viszonozta. Ráadásul a csata előestéjén Napóleon - nagyrészt a ki nem elégítő felderítésnek betudhatóan - olyan hibát követett el, amely könnyen végzetessé válhatott volna: meggyengítette saját hadseregét. Az Egyiptomból sietve a helyszínre érkezett Dessaix tábornokot ugyanis egy hadosztállyal a Noviba vezető útra küldte, hogy elvágja az utat Melas előtt, ha az arra vonul.

Marengónál, mint az várható volt, eleinte a nagy számok törvénye érvényesült: az osztrákok tüzérségi és gyalogsági fölénye leküzdhetetlennek bizonyult, a franciák súlyos veszteségeket szenvedtek, kezdetben rendezetten, majd fejetlenül visszavonultak és délelőtt tíz órára már látszott, hogy a csatát menthetetlenül elvesztették. Marengó az osztrákok kezére került, délután háromra a tüzelést mindkét fél beszüntette, Melas pedig futárokat küldött szét a győzelem hírével. 

És amikor már mindenki (talán maga Napóleon is) elveszettnek hitte az ütközetet, lovas futár (Savary, a későbbi császári miniszter) érkezett a hírrel: Dessaix meghallotta az ágyúdörgést, visszafordult hadosztályával és sietve közeledik Marengóhoz. (Tizenöt évvel később, 1815. június 18-án Waterloonál a Blücher megvert porosz seregének üldözésére küldött Grouchy marsall is meghallotta az ágyúdörgést, de - lévén a parancsot szó szerint értelmező tiszt - 30 ezer emberével nem fordult vissza és ezzel nem kis mértékben járult hozzá Napóleon megsemmisítő vereségéhez.)

Marengo kétségtelenül Napóleon nagy napjainak - a majdani császárságot tartó "nyolc oszlopnak" (Lodi, Arcoli, Rivoli, Marengo, Ulm, Austerlitz, Jena és Friedland) egyike lett. A meglepett osztrákok pánikszerűen futásnak eredtek. Délután öt órára az eredetileg vesztett csata az osztrákok fölötti megsemmisítő győzelemmé vált. Veszteségük hatezer halott és sebesült, több mint hétezer fogoly volt. Melas nem tudta folytatni a harcot és másnap fegyverszünetet kért Napóleontól. A franciák legfájóbb vesztesége Dessaix hősi halála volt.

Marengo nemcsak politikai következményeiben, hanem a hadviselés terén is beírta nevét a történelembe. Klasszikussá vált: ezt az ütközetet, amely néhány óra alatt eldöntötte egy hadjárat sorsát, még a XX. század elején is a hadvezetés-művészet csúcspontjaként tanulmányozták a különböző országok katonai akadémiáin.

A francia forradalom tíz évig tartó háborúi Marengóval véget értek. Franciaország teljes diadalt aratott, amit szentesített a Lunéville-i béke Ausztriával (1801. február 9.), az Amiens-i béke Angliával (1802. március 25.), valamint a Szentszékkel 1801. július 15-én aláírt konkordátum.

A marengói győzelem még jobban megszilárdította Napóleon uralmát a franciák fölött. (Rebesgették, hogy amíg a csatamezőn járt, Talleyrand összeesküdött Fouchéval, Sieyes abbéval és másokkal, hogy amennyiben vereséget szenved, úgy államcsínnyel visszaállítják a direktóriumot, vagy trónra ültetik az Orléans-i herceget. )

Franciaország pedig elérte legnagyobb területi kiterjedését fennállása óta. Övé lett a Rajna bal partja, hozzá került a mai Belgium és Luxemburg, francia protektorátus lett Piemont és Liguria, a nápolyi király pedig kénytelen volt francia helyőrséget megtűrni Tarantóban.

Marengo történelmi jelentőségén mit sem változtatott, hogy Szent Ilonán Napóleon kénytelen volt elismerni: "Igazi dicsőségem nem a negyven csatában rejlik. Waterloo valamennyit eltörölte. De a Polgári Törvénykönyv nem merül el és nem merülhet feledésbe."

A marengói csirke

A csata egyik sajátos eredménye a marengói csirke (pirított csirke Marengo módra, Poulet sauté a la Marengo) – ez a gombás-paradicsomos ropogós sült csirke máig rendszeresen feltűnik a különféle vendéglátóhelyek étlapjain.

Az alacsony származású Bonaparte Napoléon nem volt ínyenc; többnyire beérte egyszerű ételekkel. Némely pletykák szerint félt a pocakosodástól, előszeretettel evett szárnyasokat: csatáinak estéjén gyakran sült csirkét. A marengói csata éjjelén is csirkét sütött neki szakácsa, Dunant, és amikor megtudta, milyen fényes győzelmet aratott a francia sereg, örömében és meglepetésében kiejtette kezéből a paradicsomszószt, amely a már elkészült csirkére ömlött. Mivel újabb csirke sütésére nem volt idő, Dunant a paradicsomos csirkét kezdte fűszerezni, és azt új ételként tálalta fel. Az új elkészítési mód, amely nemcsak nevével, de a paradicsomszósszal, az olasz konyha egyik fő alapanyagával is olasz hadszíntérre emlékeztet, elnyerte Napóleon tetszését, és az étel népszerűsége azóta is töretlen.

• 2 csirke
• 20 dkg gomba
• 15 dkg paradicsomszósz
• 1,5 dl fehérbor

• 2 db zsemle
• 4 dkg zsír
• 4 szem olajbogyó
• vöröshagyma

• fokhagyma
• petrezselyemzöld
• só
• bors

• liszt
• olaj
• vaj
• 4 adag szalmaburgonya

A csirkéket feldaraboljuk, sózzuk, lisztbe mártjuk, majd egy kevés zsírban lassan megsütjük. A finomra vágott vöröshagymát olajban megpirítjuk, hozzáadjuk a kockára vágott gombát és a paradicsomszószt, és lassan tovább pirítjuk – közben sóval, fokhagymával, törött borssal, finomra vágott petrezselyemzölddel fűszerezzük. Hozzáadjuk a fehérbort, a csirke sütéséből visszamaradt zsiradékot és a kimagozott olajbogyókat, majd mindezt összeforraljuk, és az egészet a csirkére öntjük. Lassan pároljuk még egy keveset, majd a vajban megpirított zsemle-krutonokkal és a szalmaburgonyával tálaljuk.