Solferino

1859. június 24-én ütköztek meg a lombardiai Solferino közelében az osztrák és a szövetséges francia-piemonti csapatok.

A részekre tagolt Itáliában a szárd-piemonti királyság állt az olasz egységmozgalom élére, Cavour miniszterelnök 1858-ban Nizzát és Savoyát ajánlotta III. Napóleon francia császárnak a fegyveres támogatás fejében.

Az 1859. április 28-án kitört háború kezdetben osztrák sikereket hozott, ám az első jelentős ütközetet június 4-én Magentánál a franciák nyerték meg a Franz Gyulai vezette osztrák seregek ellen. A kelet felé hátráló vert hadak táborában megjelent Ferenc József császár, aki elcsapta Gyulait, és személyesen vette át a parancsnokságot.

A hasonló nagyságú, III. Napóleon és II. Viktor Emánuel szárd király vezetése alatt álló szövetséges sereg az osztrákok nyomában nyomult előre, de egyik félnek sem voltak pontos ismeretei a másik hadmozdulatairól. Így történt, hogy június 24-én a két sereg szinte véletlenül csapott össze Solferinónál: az osztrákok azt hitték, csak a francia előörs érte utol őket, a franciák viszont úgy gondolták, az osztrák utóvédbe botlottak. Ezért a csata első fele szervezetlen és kapkodó volt, az egyes egységek csak fokozatosan kapcsolódtak be a küzdelembe. Rendkívül véres harcok után délutánra a franciák áttörték az ellenséges derékhadat, de az osztrákok még estig ellenálltak. A csata végére a francia-piemonti seregek túl kimerültek voltak ahhoz, hogy az osztrákok üldözésébe fogjanak.

A Waterloo óta legvéresebb ütközetben az osztrákok 22 ezer, a francia-piemontiak 17 ezer embert vesztettek - egyebek között ezért is tett napokon belül békeajánlatot III. Napóleon, amelyet Ferenc József azonnal elfogadott.

A július 11-i villafrancai előzetes békében, majd a november 10-i zürichi békében Ausztria lemondott Lombardiáról, ezzel végleg kiszorult Észak-Itáliából. Piemont viszont megerősödve került ki a háborúból, s két évvel később Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltották ki, s Velence és a pápai állam kivételével létrejött az egyházi állam.

Volt Solferinónak egy másik következménye is. A vérfürdő tanúja volt egy svájci fiatalember, bizonyos Henri Dunant is, aki elborzadt a szenvedést látván. A sebesültekkel akkoriban senki nem törődött, a csata számos áldozata életben megmaradhatott volna, ha segít rajtuk valaki. Dunant 1863. szeptember 1-jén megalakította a "Sebesült katonák megsegítésének nemzetközi bizottságát", amely 1880-ban a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága nevet vette fel.