Szelim-barlang

Bár elhelyezkedése és jellege alapján tipikusan alkalmas ősemberi hajléknak, a 20. század eleji, barlangokat érintő ásatási láz mégis sokáig elkerülte ezt a helyet. Csak az 1930-as években került rá sor, amikor Kessler Hubert próbaásatásának sikere után több évig tartó, rendszeres ásatásra került sor. A feltárás során több mint 12 méter magasságban felhalmozódott üledékrétegeket vizsgáltak át és távolítottak el az üregből.

A legmélyebb rétegekből előkerült csontmaradványok és kőeszközök arra utalnak, hogy már 70-80 ezer évvel ezelőtt is ismerte és használta a barlangot a neandervölgyi ősember.

Nemcsak az általa használt kő és kovaeszközök kerültek innen elő, hanem a vadászatok során elejtett nagyemlősök, a mamut, az ősbölény, és az óriásszarvas csontmaradványai is. A felsőbb, fiatalabb rétegekből több, különböző kultúrához tartozó őskori lelet is előkerült, például olyan tűzkőből készült kaparószerszám, melyhez hasonlók a közeli Jankovich-barlangból is ismertek. A legfelső kitöltési szintből főleg a középkorból származó eszközök és cseréptöredékek voltak, köztük feltűnően sok emberi csontmaradvánnyal.

A temérdek emberi csont jelenthette a barlanghoz fűződő mondák gyökerét. A legismertebb monda szerint a török időkben 7 falu – Környe, Bánhida, Galla, Szőllős, Baj, Agostyán, és Tardos – népe menekült ide és rejtőzött el a környéken dúló és fosztogató seregek elől. A törökök azonban észrevettek egy patakhoz lesurranó nőt, aki ivóvizet akart vinni szomjazó gyermekének. Őt követve bukkantak rá a barlangban rejtőző emberekre, s mivel az eltorlaszolt bejáraton nem tudtak bejutni, áttörték a barlang mennyezetét, és „kénkővel vegyített szalmafüsttel” fojtottak meg mindenkit, aki bent volt. Bár a monda a török időkre teszi az itt talált embercsontok korát, a régészeti kutatások nyomán azok inkább a tatárjárás idejéből származnak.

A Szelim-barlang régészeti és őslénytani jelentősége, meghatározó tájképi jellege miatt 1982 óta fokozottan védett.