A legendás Canossa vára ma már csak rom, de az olasz nemzeti műemlék majdnem olyan fenséges, mint ezer évvel ezelőtt. A Bologna és Párma között, egy hatalmas sziklán fekvő ősi erőd dacol a széllel és az időjárással. A romok mellett a látogatók egy kis múzeumot tekinthetnek meg a régészeti leletekkel és a vár makettjével.

Canossa járás

Szent VII. Gergely pápa, aki 1073-tól 1085-ig ült Szent Péter trónján, 1085. május 25-én halt meg az itáliai Salernóban. Ő volt az úgynevezett invesztitúra-háború főszereplője, s előtte "járt Canossát" IV. Henrik császár.

Gyermekkorát és fiatalságát homály borítja, csak annyit tudni, hogy alacsony sorban született Toszkánában valamikor 1020 és 1025 között. Eredeti neve Hildebrand volt, s korán Rómába került, ahol apát nagybátyja nevelte. Iskoláinak elvégzése után szerzetes lett és VI. Gergely pápa szolgálatába állt. Amikor 1046-ban III. Henrik császár (az egyidejűleg trónoló másik két másik pápával együtt) VI. Gergelyt is letette tisztségéről, követte őt a németországi száműzetésbe, majd Gergely halála után egy évre Cluny híres apátságába vonult vissza.

1049-ben IX. Leó pápával együtt visszatért Rómába, ahol az egyházi diplomácia fontos szereplője lett. A következő negyedszázadban legátusként kényes diplomáciai feladatokat látott el, miközben jelentős szerepet játszott az 1059-es pápaválasztási szabályzat megszületésében. Harcolt az egyház tekintélyét aláásó simónia (a papi hivatalok áruba bocsátása), a papok nősülése és a laikus invesztitúra (a királyoknak az a joga, hogy betöltsék az egyházi tisztségeket) ellen.

1073. április 22-én II. Sándor pápa halála után pápává választották, s a Gergely nevet vette fel. Megválasztásának módját később sokszor és sokan támadták, mert az nem felelt meg az éppen általa fogalmazott 1059-es regulának. A széles látókörű, energikus új egyházfő kemény kézzel látott neki a reformoknak. Már 1074-ben eltiltotta a szolgálattól a nős és simóniás papokat, foglalkoztatta az 1054-es egyházszakadás orvoslása, valamint a Szent Sír visszaszerzése.

Gergely legfontosabb céljának tekintette, hogy kivívja az egyház függetlenségét a világi hatalomtól, sőt érvényesítse a pápai felségjogot. Közvetlen fennhatóságot igényelt Szardínia, Korzika, Spanyolország és Magyarország fölött, hűbérének tekintette Oroszországot, Provence-t, Dél-Itáliát. 1075-ben megtiltotta, hogy a laikusok egyházi hivatalt adományozzanak, és külön rendeletben azt is, hogy a német-római császár az invesztitúrát gyakorolja. IV. Henrik ennek ellenére a régi mód szerint nevezte ki a kölni és a milánói érseket, sőt, a feldühödött uralkodó Wormsba birodalmi gyűlést hívott össze, ahol a német püspökök letették Hildebrandot, aki "már nem pápa, hanem ravasz barát". Gergely válaszul a legfélelmesebb fegyverhez nyúlt: kiközösítette a császárt, alattvalóit pedig felmentette hűségesküjük alól. Mivel a német fejedelmek az alkalmat megragadva úgy döntöttek, hogy ha Henrik a kiátkozás évfordulóján sem lesz tagja az egyháznak, a trónt üresnek tekintik, az uralkodónak meg kellett alázkodnia.

1077 januárjában elzarándokolt Canossa várába, ahol a pápa éppen időzött és a fagyban egy szál csuhában, mezítláb vezekelt három napig a bezárt kapu előtt - azaz Canossát járt. A pápa kénytelen volt megadni a feloldozást a "bűnösnek", noha tudta, hogy az hatalmát visszanyerve még ádázabb ellenfele lesz.

Három évi "hitegetés, színlelés és vesztegetés" után, amikor IV. Henrik legyőzte otthoni ellenfeleit, 1080-ban kitört a szabályszerű háború. Gergely másodszor is kiátkozta Henriket, aki III. Kelemen néven ellenpápát választatott, majd hadseregével személyesen is megjelent Itáliában. Csapatai elfoglalták Rómát, ahol a bíborosok 1084-ben formálisan is megválasztották jelöltjét. Gergely az Angyalvárba szorult vissza, ahonnan a normannok ugyan kiszabadították, de a felmentő sereg dúlásai miatt nem maradhatott a lázongó városban. Salernóba menekült, ott is halt meg 1085. május 25-én, utolsó szavai a 44. zsoltár keserű variációja voltak: "Szerettem az igazságot, gyűlöltem az istentelenséget, ezért halok meg száműzetésben".

VII. Gergely a középkor legnagyobb pápáinak egyike. Meggyőződése volt, hogy az egyházat Isten alapította és feladatául szabta minden ember összefogását egy olyan közösségben, ahol az isteni törvény érvényesül. Isteni eredete révén az egyház a szekuláris államon felül áll, a pápa Isten földi helytartója, így az ellene szegülés az isteni törvény ellen szegülés. Vallotta, hogy "pápai hatalmánál fogva joga van megítélni, ki áll Isten és ki a Sátán szolgálatában, továbbá joga van a méltatlan uralkodót hatalmától megfosztani". E harcias és szenvedélyes pápa már kortársait is megosztotta, vagy az utánozhatatlan szent vagy a megtestesült ördög képét festették róla, szerették és félték. Ő tette meg az első lépéseket az egyházi jog
kodifikálása felé és utána nem vonták többé kétségbe a papi nőtlenséget. A római egyház erkölcsi befolyását napjainkig sok tekintetben az általa adott irányításnak köszönheti.

VII. Gergelyt 1584-ben XIII. Gergely pápa vette fel a boldogok közé, 1606-ban V. Pál pápa avatta szentté. Ünnepét 1728-ban vették fel a római naptárba május 25-ére.