Berlini Fal

A berlini fal a Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény volt Kelet-Berlin és az NDK területén. Az 1961-től 1989-ig álló fal a hidegháború alatt a kettéosztott Berlin, Európa megosztottsága és az elnyomás egyik fő szimbólumává vált.

1961. augusztus 13-án kezdték el építeni a berlini falat, amely 1989. november 9-én omlott le. A fal teljesen körülvette Nyugat-Berlint, teljes hossza 155 km volt.

A Nyugat-Berlint körbezáró határőrizeti rendszert 1961. augusztus 13-án, hajnalban kezdték építeni a keletnémet munkásőrség és néphadsereg egységei. Folyamatosan fejlesztették, több generációja volt, és ezek közül elsősorban a Határfal 75 (Grenzmauer 75) típusú, 120 centiméter széles, 360 centiméter magas, 2,7 tonnás, L-alakú vasbeton elemekből épült falat ismeri a világ.

Ezekből a panelekből 70 kilométer hosszú falszakasz épült, a rendszer egyéb szerkezeti elemeivel, köztük az őrtornyokkal, a határövezetnek az NDK felé eső szélén húzódó hátsó fallal (Hinterlandmauer), és a kettő között elterülő úgynevezett halálsávon elhelyezett akadályokkal együtt.

A kelet-német hatóságok 1989. november 9-én jelentették be, hogy a határ azonnali hatállyal megnyílik, aminek következtében a város keleti és nyugati felét elválasztó fal végleg ledőlt. Így ez a nap lett a jelképe annak, hogy Európa megosztottsága véget ért.

Megbékélés kápolna az egykori határsávban - a keleti és nyugati szektor közötti, elaknásított földsávban - épült. A keletnémet határrendőrség 1985-ben felrobbantotta.

A határőrizeti rendszert az NDK-ból az NSZK-ba, és így Nyugat-Berlinbe is irányuló menekülthullám miatt építették fel. A két Németország megalapításától, 1949-től a fal felépítéséig nagyjából 3 millióan menekültek az NDK-ból Nyugatra, a legtöbben Nyugat-Berlinen keresztül, mert a nagyvárosban szinte egyáltalán nem volt ellenőrzés a keleti és a nyugati szektorok határán.

A fal 1989. november 9-ig osztotta ketté a várost és képletesen egész Európát. A 156 kilométer hosszú határőrizeti rendszeren 28 év alatt mintegy ötezren jutottak át Nyugat-Berlinbe. Több ezer embert elfogtak szökés közben, és - a fal történetét kutató közalapítvány (Stiftung Berliner Mauer) adatai szerint - 138-an életüket vesztették. Az áldozatok többségét lelőtték a keletnémet határrendőrök, mások vízbe fúltak, és voltak, akik a sikertelen szökés után a börtönben öngyilkosságot követtek el.

A határzár megnyitása, 1989. november 9. után pártokon és a két Németország határain átívelő egység volt a politikai erők között abban, hogy a falat minél előbb el kell tüntetni. A munka 1990 júniusában kezdődött és a Németország egységének helyreállításáról szóló szerződés hatályba lépésének napjára, október 3-ra majdnem teljesen befejeződött.

A fal több mint 90 százalékát megsemmisítették, a vasbeton elemeket szétdarabolták és útépítéseken használták fel, például a Balti-tenger partján fekvő Wismarhoz vezető autópályához.

A bontással párhuzamosan egyre többen úgy gondolták, hogy a hidegháborús megosztottság jelképéből érdemes lenne megtartani valamennyit az utókor számára, így végül civil kezdeményezésre több helyen leállították a munkát. A civil csoportok, szerveződések Pierre Nora francia társadalomtörténész, a történeti emlékezetkutatás nagy alakjának gondolatait átvéve mind azt szorgalmazták, hogy alakítsák ki "az emlékezés helyeit", hiszen "ahhoz, vagy valamit felfogjunk, kell belőle valami, amit megfoghatunk".

A politika szintjén azonban lassan haladt a folyamat, a társadalmi nyomás csak 2004-re érte el a célját, egy átfogó terv kidolgozását a fal emlékezetének ápolásáról. A 2006-ra elkészült koncepció alapján nagyjából 25 helyszínen alakítottak ki emlékhelyeket, a hálózat központját pedig 2012-re építették ki a Berlin belső részén, a Wedding kerület és a Prenzlauer Berg nevű negyed határán fekvő Bernauer utcai falszakasznál.