Fertő tó

Története

A Fertő tó a legnyugatabbra eső sztyeppei tó Eurázsiában; a tó környezetében németek, szlávok, horvátok és finnugor altáji eredetű népek éltek.

A Fertő tó déli vidékén 1900-ban egy gyógyfürdő maradványaira és egy rómaiak által használt forrásra leltek Marcus Aurelius (161-180) idejéből, Fertőrákoson pedig két római villa romjait tárták fel, ebből is levezethető többi között, hogy a területen kelták és később rómaiak is laktak. A hunok azonban 433-434 körül elüldözték a területről a Római Birodalmat.

A középkor folyamán városok és falvak hálózata alakult ki a területen, ideértve az osztrák oldalon Rustot, valamint Fertőrákost, Balfot, Hidegséget, Fertőbozt és Hegykövet.

A tavat ma is többnyire középkori eredetű települések veszik körül; a fertődi Esterházy, a nagycenki Széchenyi Kastély és a kertek rendkívüli értéket és jelentőséget képviselnek e kulturális tájegységben.

A Fertő tó neve beszédes név, nemcsak a tóra, hanem annak jellegére, állagára is utal: mocsaras, iszapos víz. Nagyon alacsony és nagyon magas vízállás egyaránt jellemző a tóra. A feljegyzések szerint például 1740-ben teljesen kiszáradt, egy évre rá viszont kiöntött.

A múltban számos alkalommal volt példa arra, hogy kiszáradt a Fertő. Legutóbb 1865-71 között volt száraz a tómeder. A száraz időszakokban a környező falvak lakói birtokukba vették a felszabadult területet: gazdálkodtak a mederben, a rövidebb utat kihasználva a tavon át szállították az árut Sopronból Pozsonyba, sőt, építkeztek is. Ezeket az épületeket később persze elmosta a víz.

A fertőrákosi hívek is a Fertőn át tartották első gyalogos zarándoklatukat Boldogasszonyba/Frauenkirchenbe, 1869-ben. A különleges eseményt egy emléktábla örökíti meg a virágosmajori kápolna falán Fertőrákoson.