2020. március 25.

A 250 éve meghalt Tiepolo nemzetközi sztárként bejárta Európát

Tiepolo a dekoratív barokk festészet utolsó nagy mestere afféle "nemzetközi sztárnak" számított.


Tiepolo hatalmas műhelyével már festészeti vállalkozónak tekinthető. Festett architektúrái alig válnak el a valóditól, a mennyezetet égbolttá változtatta, arisztokrata megbízóit szinte istenként ábrázolta, freskóiba belekomponálta még a gipszstukkókat is. Mozgalmas, virtuóz freskói pompaszeretetről, remek színérzékről tanúskodnak, az egész életet egy édeni tájba ülteti át, művei tobzódnak a színekben, napsütésben. Arcképei, rajzai, rézkarcai alapján is a legnagyobbak közé sorolják.    

Giambattista Tiepolo 1696. március 5-én született Velencében. A korán árvaságra jutott fiú egy akadémikus festőnélaz akadémikus festőnél, Gregorio Lazzarininál tanult, korai művei melankolikus hangvételű, fény-árnyék kontraszttal (chiaroscuro) készült képek voltak. 1716-os freskója, az Izsák feláldozása a velencei Santa Maria dei Derelitti templomban már drámaibb hatású.

Először 1717-ben szerepelt a neve a festőcéh névjegyzékében, ekkor leginkább Giovanni Battista Piazetta plasztikus alakformálása hatott rá, ezt láthatjuk a milánói Brera múzeumban őrzött, 1720-as Madonnáján. Tiepolo velencei és külföldi kortársainak munkáit éppúgy tanulmányozta, mint a régebbi mestereket, így Riccit és Veroneset, s számos metszetet készített 16. századi témákra. Szakmai tudása és eredeti témaválasztása már első freskóin érzékelhető: Szent Teréz dicsősége a Scalzi-templomban vagy Az ékesszólás ereje a Palazzo Sandiban. Első igazán érett művei az udinei érseki palota 1726 után készített freskói, ekkor már szakított a chiaroscuróval, élénk színek, lendületes, eleven alakok jellemzik bibliai képeit.

A Dolfin család velencei palotájában tíz freskót készített a római történelem eseményeiről, drámai, zaklatott stílusban. Hírneve az 1730-as évekre túlnőtt Velencén, 1731-ben Milánóban a Palazzo Archinto és a Palazzo Dugnani freskóin dolgozott (az előbbi a II. világháborúban elpusztult), itt vezette be háttérként a tágas, levegős tájat. A bergamói Capella Colleoniban Keresztelő Szent Jánosról készített freskókat, 1734-ban a vicenzai Villa Loschiban dolgozott. Nem hagyta el Velencét, noha hívták külföldre is, inkább képet küldött Münchenbe és Diessenbe. A barokk egyházi művészet egyik csúcsa a zatterei Gesuati templombeli freskója: A rózsafüzér, amely az 1730-as évek végén készült.

Az 1740-es években festett világi képein is a hagyományos velencei ragyogás látható, amelyet ekkoriban Piazetto, Canaletto és Guardi is újra alkalmazott. Algarotti gróffal kötött barátsága révén közelebb került a kor klasszicista ízlésvilágához, ám megőrizte a reneszánsz Veronesétől örökölt motívumait és fantáziájának gazdagságát. Érett korszakában kapott megbízást a würzburgi püspöki palota freskóira, amelyeket fiaival, Giandomenicóval és Lorenzóval végzett el. Az építész Balthasar Neumann stílusával összhangban készítették a díszterem mennyezetének Menyegzői allegóriáját, az oldalfalakon Barbarossa és Beatrice lakodalmát s a lépcsőház mennyezetén az Olümposzt. Ezeket a 18. század humanista törekvéseit összegző alkotásoknak tartják. Németországban ismerte meg Rubens és Rembrandt munkáit, az előbbi hatását tükrözi A háromkirályok imádása Münchenben.

Az 1756-ban kezdődött hétéves háború politikai bizonytalanságot okozott Velencében, Tiepolo ezért elfogadta III. Károly spanyol király meghívását. A madridi királyi palotában Spanyolország dicsősége címmel fiaival három hatalmas mennyezetfreskót készített. Aranjuez város San Ildefonso templomában is festett pár vallásos képet, s a Menekülés Egyiptomba című sorozatot.

1770. március 27-én Madridban halt meg.

(Címlapfotó: Chiesa di Santa Maria di Nazareth velencei templom mennyezeti freskója, 1722-24. @wikimedia.commons/Didier Descouens)