Atomium

Brüsszeli Világkiállítás és a Rákóczi-túrós

„Két út áll előttünk. Az egyik olyan fegyverkezési verseny, amely azzal fenyegeti az emberiséget, hogy félelmetes következményként zúdítja rá mindazokat a felfedezéseket, amelyeket zseniális tudósai elértek. A másik út az, amelyen haladva minden szociális, politikai és szellemi elképzelés különbözősége ellenére a megértés felé megyünk. Ennek a kiállításnak az a célja, hogy serkentse az együttműködést és a békét.”

E szavakkal nyitotta meg 1958. április 17-én Baldvin belga király a brüsszeli Expót.

A világkiállítás szimbolikus építménye, az Atomium is azt az üzenetet közvetítette, amire Baldvin beszédében utalt:

„Olyan erők felett rendelkezik az emberiség, amelyekre egy negyed évszázaddal ezelőtt gondolni sem mert.”

Magyarország 1956 elején nevezett a világkiállításra; a szervezők Bulgáriával közös területet jelöltek ki a számunkra. „A közös telek, valamint telekrészünk hátrányos volta miatt célszerűnek láttuk, ha a beépítési tervet a bolgár kollégákkal egyeztetve próbáljuk kialakítani” – emlékezett vissza később Gádoros Lajos, a magyar pavilon tervezője, aki csapatával nyárra el is készült egy 1:200-as léptékű tervvel, de ezután – ahogy írja – „az 1956 őszén bekövetkezett események miatt kénytelenek voltunk a feladatot egyelőre befejezettnek tekintenünk”.

Amikor 1957 tavaszán Budapesten ismét előkerült az Expo-szereplés ügye, a vendéglátók úgy viselkedtek, mintha semmi nem történt volna. Csakhogy eltelt közben pár hónap, így a legnagyobb problémát a csúszás jelentette, ráadásul a bolgárok visszamondták a részvételt. 

„Hazánk az ellenforradalmi események következtében a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Részvételünk iránt nagy az érdeklődés, bár ma ezt még jórészt negatív motívumok vezérlik. A kiállítás gazdasági jelentőségénél jóval nagyobb a politikai jelentősége. Éppen ezért nekünk is mindent meg kell tenni a méltó szereplés biztosítására és a kiállítás nyújtotta propagandalehetőségek kiaknázására”

– írta Szigeti Károly, a Külügyminisztérium politikai osztályvezetője szigorúan titkos felterjesztésében Aczél Györgynek, aki 1957 áprilisától művelődésügyi miniszterhelyettesként a világkiállítás művészeti ügyekkel foglalkozó bizottságának lett a vezetője.

E feljegyzés mindennél jobban bizonyítja, hogy a brüsszeli szereplés magyar részről életbevágóan fontos volt, nem csoda, hogy Gádorosék minden segítséget megkaptak ahhoz, hogy nyitásra elkészüljön a pavilon és a kiállítás. Még az sem okozott fennakadást, hogy az idő rövidsége miatt egy belga kivitelező céget kellett megbízni a feladattal, sőt Gádoros visszaemlékezése szerint már a műszaki kivitelezési tervek elkészítésében is nélkülözhetetlenné vált Louis Delalieux belga építész.

A forgatókönyvet Boldizsár Ivánra bízták – egyebek mellett a Magyar Nemzet főszerkesztője volt 1951–1955 között –, aki 1945 óta bármelyik vezetés alatt kiválóan tudott érvényesülni. Boldizsár forgatókönyvét kisebb módosításokkal 1957 májusában fogadták el; a mindössze 13 oldalas leirat mai szemmel elsősorban azért tűnik zavarba ejtő olvasmánynak, mert elfogadása idején statárium volt, mindennapos kivégzések, ahogy az idelátogató Gabriel García Márquez írja, Budapest tiltott város volt. De a forgatókönyvben szó sincs ilyesmiről, épp ellenkezőleg.

„A megvalósításban könnyed, szellemes stílusra törekszünk, kifejezésünkben közvetlenek vagyunk, igyekszünk a látogatóhoz személyes hangon szólni. Meghitt légkört teremtünk hát, s ugyanakkor előtérbe helyezzük azt, amiben valóban az elsők, vagy az elsők közt vagyunk. E stílusnak kettős szerepe van. Egyrészt vonzóan hat a látogatóra, és reméljük, kellemes emléket hagy benne, másrészt közvetve fellép az ellen az általános propaganda ellen, hogy a szocialista országokban az élet száraz, humortalan” – írta Boldizsár.

Gádoros alumíniumborítású főépülete kívül-belül olyan volt, mint egy jövőből érkező üzenet, a minőségi (vagy legalább annak látszó) ipari és mezőgazdaság termékek azt a látszatot keltették, mintha Magyarország semmiben nem szenvedne hiányt, a gondosan kiválasztott műtárgyak pedig egyértelműen jelezték, hogy a pár évvel korábbi kizárólagos szocreálnak annyi. Aczélék olyan alkotásokkal – Csontváry-Kosztka Tivadarral a fókuszban – kívánták reprezentálni a hazai képzőművészetet, amelyek köszönőviszonyban sem voltak az 1956-ig megszokott vasmunkás- és szövőnő-ábrázolásokkal. A kivételt legfeljebb Somogyi József Martinász című szobra jelentette, a forgatókönyv üzenetét inkább az olyan semleges munkák jelenítették meg, mint például Kovács Margit kerámiái vagy éppen Bernáth Aurél most kiállított műve.

A legnagyobb sikert a vendéglátás, a pavilon mellett felállított 500 fős „magyaros” étterem aratta, ahol Lakatos Sándor és népi zenekara húzta a nótát.

„Az ajtó előtt végtelen embersorok várakoznak egy-egy asztalra, Rákóci (sic!) főszakács alig győzi a galuskás paprikás csirke, a fogas meg az almás rétes adagolását”

– írta a Népszabadság, kár, hogy arról nem tettek említést, hogy Rákóczi János szakács- és cukrászmester a róla elnevezett túróssal is Brüsszelben debütált.